A génekben kapja a küldetést? Azzá nevelik? Vagy azzá válik? Szinte megválaszolhatatlan a kérdés. Én sem akarom megválaszolni, inkább kutakodtam egy kicsi…

Emberi ésszel nézve nagyon régen, idén 110 éve, hogy őseink létrehozták a Ferencvárosi Torna Club-ot, ám ez ahhoz rövid idő, hogy az emberi egyedek géntérképében nyomot hagyjon.

Utánanéztem például, hogy miért a torna szó vagy sportág szerepel a klub elnevezésében, annak ellenére, hogy a krónikáskönyvek szerint az FTC a megalakulásának idején csupán a labdarúgással foglalkozott. Alapító atyáink azzal indokolták döntésüket, hogy a későbbiekben egyéb sportágak művelését is tervezik, és mivel a torna szó akkoriban a sport általános megjelölésére szolgált, ezt látták jónak az egyesület elnevezésében is kihangsúlyozni. Tisztelet ezért az alapító atyáknak! És jó volna, ha ennek üzenetével a maiak is tisztában lennének.

Az első dolog, amit az alapítók elhatároztak, egy sporttelep létrehozása volt. Ullmann István városi mérnök vállalta azt a feladatot, hogy segédkezzen ennek létrehozásában. Miután a Székesfőváros a külső Soroksári úton levő elemi népiskola mellett, az Erzsébet falvai helyiérdekű vasútállomástól öt percnyire fekvő területet az egyesületnek 6 évre ingyen átadta (ma tenne ilyent a fővárosi vezetés?), a területen elkezdődhettek a munkák. Már ekkor tudták és hangoztatták, „Nagy lesz az FTC.” A kapott területen eleve csak kisebb méretű pálya, 95×55 m méretben, létesülhetett, bővítésre sem volt esély, de a ferencvárosi sportolók elkezdhették a sporttevékenységet. A könyvekben az is benne van, hogy ez a pálya nem csak kisebb volt a szabályosnál, de ráadásul még lejtős is volt, ami azonban senkit nem zavart. Sőt, a kisebb pályaméretet – sajátos logikával – úgy próbálták kompenzálni, hogy arányosan csökkentették a kapuk méretét is. Mondták is akkoriban, talán azért tanultak meg csatáraink pontosan lőni, mert kisebb kapuba kellett betalálniuk. Később ezt természetesen korrigálták, ám ettől még a tény, tény maradt. A pályán minden nap a besötétedésig tartott az edzés, ami után a tehetősebb tagok vendégül látták a játékosokat. Szafaládé, zöldpaprika, kenyér volt a megérdemelt vacsora, majd csapra verettek egy kis hordó sört is, hogy a hangulat emelkedjen. A játékosokkal együtt a helyi szurkolók, köztük mészáros, patikus, kereskedő, nyomdász, sőt a hírek szerint az első külföldi szurkoló – a norvég főkonzul – is, dalra fakadtak, az első Fradi-indulót énekelték:

„Mi ferencvárosiak vagyunk,
Keményen harcolunk,
Az ellentől nem rettegünk,
Kapujukra törtetünk.
A labda vígan felrepül
Lábunk súlya alatt,
Mi támadunk s meg nem állunk,
Míg gólba nem akad.
Most sorba szépen felálljatok, felálljatok!
A labdát előre adjátok, s vigyázzatok!
Előre, előre hát!
Ilyen gárdának valóban nincsen párja a világon,
Nem félünk mi senkitől,
Legkevésbé az ellentől,
Hipp-hipp hurrá!

Ez a családias külvárosi hangulat mágnesként vonzotta a tömegeket a Fradiba, alakult egy életérzés, amiből később a fradizmus lett. És természetes, hogy mindez sikerekkel párosult. A soroksári pálya környékén lakók, akik az állandó zaj és porfelhő miatt eleinte harcosan viselkedtek a játékosokkal szemben, a sikerek következtében egyre büszkébbek lettek a ferencvárosi sportolókra, a fiaikra. Ha nem is nagy összegekkel, de a maguk szerény módján jó szívvel, lelkesedéssel és anyagiakkal is támogatták az FTC-t. Látták ugyanis, hogy a játékosok a mérkőzéseken szívvel-lélekkel küzdenek a győzelemért, közönségük szeretetéért, bizalmáért. Egymásra talált a csapat és környezete!

Valahogy így kezdődött! Aztán, ahogy lenni szokott, mindez valóban apáról fiúra szállt. A játékosok segítették egymást a pályán, a szurkolók segítették a játékosokat, a sikerek közösek voltak. Látva a mai helyzetet, idilli állapot volt ez! Mi lett volna, ha akkor is a kritika mindent túláradó hangja elnyomja az alkotás sóhaját? Valószínű az, ami sok akkor alakult, ún. úri egyesülettel történt. A feledés homályába merültek volna! Ez tényleg, az Erkölcs, Erő, Egyetértés időszaka volt, amiből kinőhetett egy izmus, a fradizmus! Budapest egyetlen kerülete, de továbbmegyek, Magyarország egyetlen települése sem volt képes arra, hogy klubja, sportoló fiai által fogalommá váljon, ha a település nevét meghallják, mindenkinek a klub jusson eszébe. Ferencváros egyesülete, a ferencvárosiak áldozatvállalásával, szeretetével meg tudta ezt tenni.

És itt jön a nevelés kérdése. Büszke apák boldogan adták át gyermekeiknek ezt az érzést, amit aztán a gyermekek is személyesen megtapasztaltak, az érzés túlnőtte a generációkat. És nem csak a generációkat, de a határokat is. Először a Ferencváros határait, majd Budapest határait, végül az ország határait is. Mert az érzésnek nem lehetett megállj-t parancsolni, akibe beleivódott, vesse bárhová sorsa, vitte magával. És a büszke apák gyermekei maguk is büszkén adták tovább a tanultakat, amit a csapat és a klub a produktumával mindig is táplált. Egymást erősítő folyamat volt ez, amelyben az a bizonyos három E mindig minden előtt volt. Oly erős volt ez, hogy a veleszületésen és ránevelésen túl úgy is tudott tagokat toborozni, hogy valakit – bekerülvén ebbe a közegbe – „megfertőzött”, fradistává vált.

A három veretes E betű! Valahol itt van a Fradizmus lényege. Csak szilárd egységükben képesek legyőzni az egyetlen P betű, a pénz állandó kísértését. Mert abban biztosak lehetünk, hogy nem csak napjainkban van a pénznek ilyen szerepe, régen is volt. A Fradi, azonban azért maradhatott Fradi, mert a P nem tudott a három E közé férkőzni. Fradisták sokasága szerte a világban reméli, hogy ma sem és a jövőben sem tud!

– fradissimo –

Advertisements