fischer_pal_001Régi játékosainkkal beszélgetek, szóban és képben felelevenítem pályafutásukat, megismertetem jelenüket. Mai beszélgetőpartnerem Fischer Pál.

Fischer Pál 1966. január 29-én született Pilisszántón. A családjában mindenki nagy fradista volt, édesapjával az élen, aki futballozott is az NB III-ban, ám viszonylag hamar abba kellett hagynia egy térdsérülés miatt. Mondogatta is akkoriban, majd a fiam… Ezt szerette volna elérni, ám hogy végül is sikerült, az már nem neki volt köszönhető. Pali nem volt még 9 éves, mikor elváltak a szülei, őt gyakorlatilag anyai nagyszülei nevelték fel. Az általános iskola befejezése után lett igazolt labdarúgó, az Építőkben, onnan igazolta le a Fradi 1982-ben.

Két esztendővel később, 1984-ben mutatkozott be az NB I-ben, ahol Vincze Gézától kapta meg a lehetőséget. Nagyon hamar meghatározója lett a Fradi csatársorának, a szurkolók rajongtak érte. 1989-ben az Ajax-hoz szerződött, egy esztendeig igazi sztárok között rúgta a labdát és a gólokat a holland bajnokságban. 1990-ben hazatért, természetesen a Fradiba, ám egy év eltelte után „vándorbotot” vett a kezébe, játszott a Siófok, a Honvéd, újra a Siófok, a Sopron, majd a Vasas csapataiban. 1997-ben újra külföldre, Horvátországba szerződött, majd onnan hazatérve már csak alsóbb osztályú csapatokban játszott, egészen 37 éves koráig. Az NB I-ben összesen 273 mérkőzésen lépett pályára, ebből zöld-fehérben, Fradi-címeres mezben 120 alkalommal. Bajnoki góljainak száma összesen 101, ebből a Fradiban 49-et szerzett. A bajnokikon kívül az FTC színeiben játszott még 18 hazai és 6 nemzetközi kupameccset, ahol további 5 illetve 3 gólt ért el. A Fradival kétszer volt bajnoki ezüstérmes (1988-89, 1990-91), egyszer pedig kupagyőztes (1991). A magyar válogatott címeres mezében 19 alkalommal lépett pályára.

A tények sorolása után következzék a beszélgetés, amely elé tréfás felvezetésként csak annyit, Pali ugyanolyan ütemben érkezett a megbeszélt találkozóra, mint annak idején a beadásokra, hajszálpontosan! Egyszerre értünk a vendéglátóipari egység elé.

– Kezdjük az elején, mondjuk az Építőknél…
– Már megbocsáss, de ha az elején kezdjük, akkor Pilisszántón kell kezdenünk.

– Jó, jó, de én az igazolt pályafutásod elejére gondoltam…
– Ami nem jöhetett volna létre, ha nem előzik meg a pilisszántói évek.

– Rendben van, meggyőztél! Kezdjük Pilisszántón. Hol fociztál?
– Mindenütt, ahol volt egy kis talpalatnyi föld. Lehet, akkor már Budapesten nem voltak grundok, de a pilisszántói területeket akár annak is lehetett nevezni. Fociztunk a haverokkal reggeltől estig, néha azonban iskolába is kellett menni.

– A grundokon mindig előnyben volt, akié a labda volt. Nálatok is így volt?
– Naná! Anyám a gázgyárban dolgozott, a csehszlovák uszályok raktárkészletéből vásárolt a kisfiának gumistoplis futballcipőt és igazi labdát. Legalábbis akkor azt hittük az az igazi. De valójában valódi műbőr volt, egy-két hetet csak kibírt. A gumistoplis pedig becsülettel feltörte a talpamat, de mindenhez hozzá lehetett szoni. Focizhattunk kedvünkre, ez volt a lényeg. Hétvégeken pedig szurkoltunk?

– A helyi csapatnak?
– Dehogy. Fogtam a Szokol zsebrádiómat, kivonultunk a pályára és ott hallgattuk a rádió körkapcsolásos közvetítéseit, a rádiót a fülünkhöz szorítva. Szepesi György, Novotny Zoltán, Vass István Zoltán, Molnár Dániel ma már szinte felfoghatatlan módon, de oda tudta varázsolni a kis vidéki pálya szélére, a Szokol rádión át a futballt, és a Fradit. Meghatározó élmények voltak azok is.

– Igazad van, tényleg kár lett volna az Építőknél kezdenünk. Te is, mint régi nagyjaink a grundon sajátítottad el az alapokat. Annyiszor hallom már, hogy csodálkozom is, néhány nagytekintélyű edzőguru miért nem értekezik a grundok történelmi szerepéről, az ott folyó játéknak – mert azt munkának nem lehet nevezni – a srácokra gyakorolt hatásairól, hogy csak a technikai képzettséget említsem, de biztosan lehetne a kondicionális alapokat is. Talán választ kapna arra a kérdésre is, hogy hol és mikor veszett el a magyaros futball.
– Jól elbeszélgetsz magadban! Keresd meg őket és javasold nekik! Lehet, hogy ez volt a magyar iskola.

– Lehet, de most nem erről beszélgetünk, sokkal inkább a Te pályafutásodról. Ott tartottunk, hogy 14-15 évesen a pilisszántói srác Budapestre kerül, a Népligetbe, az Építőkhöz. Elkezdődött a „szakképzésed”, gondolom, a serdülőkben.
– Nem akarok én mindig kötözködni, de megint rosszul gondolod. Egyből az ifi I-ben játszottam.

– Így már érthetőbb, hogy miért figyelt fel Rád a Fradi, hisz az Építők bázisa nem volt messze a Fradiétól és az ifistákat már élénkebben figyelték, mint a serdülőket.
– Ha most azt mondom, nem a Népligetben figyeltek fel rám, akkor felállsz az asztaltól és elmész?

– Dehogy megyek! Élvezem a riposztjaidat! Legfeljebb nem kérdezek, inkább megkérlek, hogy mesélj., hogy is kerültél a Fradiba?
– Pilisszántóról…

– Na, ne! Persze, mert ott laktál…
– Meg ott játszottam.

– Mint az Építők ifi játékosa? Feladom! Utólag is megértem a védők kétségbeesését, ha hozzád került a labda… Ezt nem lehet követni, a szavakkal is elbűvölően játszol. Miféle csel ez?
– Ennyi idő távlatából nyugodtan el lehet mondani, cinkeltem. Hamis igazolással, a pilisszántói felnőtt csapatban játszottam 16 évesen bajnoki meccseket a járási bajnokságban. Egyik vasárnap egy fehér Mercedes gördült a pálya széléhez. Berezeltem, ahogy kell, azt hittem, lebuktam. Akkoriban nem járt akárki Mercivel. A pályán mindenesetre nem látszott, hogy ijedt lettem volna, 8:1-re győztünk, én 7 gólt lőttem. A titokzatos látogató Vincze Géza volt, a Fradi utánpótlásának vezetője. A meccs végén odajött, mondta, jövő héttől a Fradiban játszom. Én pedig hebegtem, hogy én itt svindlizem, mert Építők játékos vagyok, ha kiderül, eltiltanak. Mosolygott és csak annyit mondott, tudják és elintézik. Elintézték!

– Hurrá, helyben vagyunk! Végre elértünk a Fradihoz. 1982-t írunk, 16 éves vagy. Ki volt az első fradista edződ?
– Horváth László, az Api. De azt ugye már nem kell mondanom, hogy a Fradiban sem a 16 évesekkel játszottam…

– Kösz, nem! Ezt már az eddigiek alapján igazán illik kitalálnom. És a felnőttek között az első csapatban mikor mutatkoztál be?
– 1984-ben Vincze Géza dobott a mélyvízbe. Szombathelyen, a Haladás volt az ellenfél, sajnos 1:0-ra kikaptunk. Nem volt akármi, hogy én kezdtem, a cserepadon meg ott ült Ebedli Zoli vagy Kerekes Gyuri.

– Aztán hol játszottál, hol nem. Vincze Géza kereste a nyerő csapatot, ami csak nem akart összejönni, hiszen a fiatalokra épülő csapat finoman szólva sem az élmezőnyben szerepelt.
– Nem bizony, hátul voltunk, de nagyon. Azonban, azt ma már szinte el sem hiszik, hogy még ekkor is 15-20 ezer néző előtt játszottunk, akik szurkoltak, lelkesítettek. Azonban, ahogy ez lenni szokott, ilyenkor edzőt váltanak. Nálunk is Vincze Géza ment, Sárosi László jött. Az új edzővel a csapat pedig, ahogy a nagykönyvben meg van írva, megtáltosodott.

– Ha a krónikákat nézem, Te is, hiszen egyből megrúgtad az első bajnoki gólodat.
– Az akkor jó erőket felvonultató ZTE ellen játszottunk. A cserepadon kezdtem, a 75. percben 0:0-ra álltunk. Sárosi cserélni akart, de nem tudta kit hozzon be. Szegény Pusztai Laci ült mellette, aki mondta neki, hozd be a Palit, eldönti a meccset. Megfogadta, a 76. percben becserélt, a 78.percben megszereztem a győztes gólt. Aztán két fordulóval később Fehérváron játszottunk 2:2-t, az egyik gólt én lőttem. Elindultunk, vita nélkül bennmaradtunk. Aztán jött Dalnoki Jenő.

– Na, erre kíváncsi vagyok. Hogy viszonyult a nem éppen „puhaságáról” elhíresült Jenő bácsi Fischer Palihoz? És persze fordítva is?
– Jenő bácsi igazi fradista volt, csak felnézni lehetett rá. Nem mondom, hogy élvezet volt futni az edzéseken, de ellazsálni sem nagyon lehetett. Azt kell mondjam, Jenő bácsi értékelte a vagányságot, a szidásaiban is benne volt a szája szegletében valahol a csibészes mosoly. Tudta, hogy vagányság nélkül nincs igazi játék. Keményen követelt, számonkért, és nagyon tudott motiválni. Van vele is egy jó sztorim, mondhatom?

– Ne csigázz!
– Eleinte nem nagyon játszottam…

– Büntiből?
– Azt is lehetett volna, de sokkal inkább azért, mert bevonultam katonának. Választani lehetetett vagy másfél év egy katonacsapatnál játékkal, vagy fél év sportszázad játék nélkül. Én ez utóbbit választottam, annál is inkább mert ebben az időben megműttettem az egyre többet rakoncátlankodó bokámat. A gyengélkedőn még a katonaság is elviselhető volt. Mire felgyógyultam, letelt a fél év, mehettem vissza a Fradiba. Hogy utált ezért a parancsnokom… De nem sokat törődtem vele, kihasználtam a helyzetet. Miután visszakerültem, teljesen ésszerűen Jenő bácsi a juniorokhoz irányított, hogy jöjjek formába. Ez úgy sikerült, hogy a juniorral egy meccsen Dunaújvárosban 8:1-re nyertünk és én 6 gólt rúgtam…

– Már megint az a 8:1 a gólzáporoddal? Már másodszor?
– Úgy tűnik, vonzódtam ehhez az eredményhez. Szóval, berámoltam 6 gólt, a meccs végén lefürödve jövök ki az öltözőből és jön velem szembe Jenő bácsi. Kíváncsi voltam a reakciójára. Jött, rámnézett és csak annyit mondott: „Pali most menj haza, oszt jól rúgjál be, mert megérdemled!”

– Megtetted?
– Az edzői utasításokat mindig be kell tartani.

– Dalnoki Jenő tényleg ráérzett a fiatalokra, tudta őket motiválni. Ezek szerint Téged is. Egy biztos, lassan alapemberré váltál a csapatban. Sorban lőtted a gólokat…
– Nem is akármilyeneket, forintos gólokat. Abban az időben az volt a szokás, hogy egy szponzor az első gólt szerző Fradi játékosnak felajánlott 20.000,- Ft-ot. Hogy-hogy nem, általában én vittem a bankot, úgy kb. tízből kilencszer. Dalnoki persze ezzel is viccelődött, Fischer egy kis pluszért mindenre képes, még gólt lőni is. Aztán egyszer nőtt a felajánlás összege, az első két gólt szerző fradista kapott 20-20 ezret. A Kaposvár ellen játszottunk, egészen véletlenül én lőttem az első két gólt.

– Jó pénz volt a 20 is, nem hogy a 40 ezer akkoriban. Mi lett a sorsa az extra prémiumaidnak?
– Elittuk! Vendégül láttam a csapatot, hisz a legtöbb gól csapatmunka volt.

Egy bajnoki 1987 tavaszáról két Fischer góllal

És egy másik bajnoki 1987 őszéről, de ugyancsak két Fischer góllal

Ezt a meccset korábban is mutattuk már, de nem lehet megunni, a változatosság kedvéért két Fischer góllal

– Gólok voltak, hangulat is volt, csak az eredmények nem akartak jönni, hiszen a Fradi közönsége az 5.helyezéseket nem tartotta eredménynek. Ilyenkor szoktak edzőt váltani?
– Így volt ez mindig, akkoriban is. Dalnoki Jenő után Rákosi Gyula lett az edző, a segítője Szűcs Lajos, a szakosztályvezető Albert Flórián. Legendás hármas, velük aztán majdnem sikerült, másodikok lettünk a Honvéd mögött úgy a bajnokságban, mint a kupában.

– Kellett ez az akkori közönségnek, mint éhezőnek a falat kenyér. Addig sem voltak kevesen, de abban az évben megnőtt a mérkőzések látogatottsága. Milyen volt ezt a pályán átélni?
– Ugye ezt most nem komolyan kérdezed? Nem mondhatod, hogy nem tudod a választ? A futball szurkolók nélkül semmit nem ér, szurkolók nélkül nincs foci. Komolyan mondom, sajnálom a mai magyar játékosokat, akik az NB I-ben pár száz néző előtt kéne, hogy focizzanak. Nem mondom, hogy ezért, de biztos, ez is egy apró szelete annak, hogy nem megy, hogy ma ott tartunk ahol. Nekem még megadatott a tömött lelátók, az igazi focihangulat élménye, ami valódi érzelmi doppingot adott. Abban az időben az edzéseinken többen voltak, mint ma egy bajnoki meccsen. Jöttek idősebbek és fiatalabbak, jöttek fiúk és lányok. Mint fiatal, nőtlen játékos, ezt ki is lehetett használni, soha nem volt probléma, hogy ki mossa ki a ruhádat, mindig volt rá jelentkező, csak választani kellett.

– Úgy látom, megint kezdünk elkanyarodni, de most résen leszek. Térjünk csak vissza a focihoz, a pályafutásodhoz. 1989 júniusát írtuk, amely dátum Neked érdekes fordulatot hozott az életedben, hisz ekkor igazolt le a nagyhírű Ajax. Kérem a sztorit, amúgy Fischer Palisan!
– A Honvéddal játszottuk a kupadöntőt, már a bajnokság után. 1:0-ra kikaptunk, ám nyerhettünk volna, nekem sem ment rosszul a játék. Már a meccs előtt susogták, hogy Leo Beenhakker, az Ajax edzője a lelátón fog figyelni. Nem mondták, hogy kit, bár az én nevem is benne volt a kalapban. Vesztettünk, véget ért a szezon, az utóbbi évek legjobb eredményét értük el, elmentünk ünnepelni. Megfordultam néhány helyen, hajnali öt óra felé értem haza. A feleségem kétségbeesetten mondta, hogy este óta egész éjjel keresett a Fradi vezetése, hogy 9 órára a Népstadionba kell mennem, mert Beenhakker tárgyalni akar velem, miután a Fradival már mindenben megegyezett. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, a híradólánc pedig nem volt percrekész. Gyorsan lebonyolítottam egy zuhany, kávé, zuhany, kávé programot, 9-re a Stadionba értem és röpke fél óra alatt velem is megegyezett Beenhakker, az Ajax játékosa lettem.

– Miért éppen Te kellettél neki?
– Akkoriban volt egy svéd válogatott centerük, Pettersson, aki hosszabb időre kidőlt, a helyére kerestek valakit. Engem is csak egy évre kölcsönbe szerződtettek, ez volt a Fradival a megállapodás.

– Mit kezdett a pilisszántói kis fradista gyerek Amszterdamban? Hogy kezdődött?
– Mint az álom. Hágában volt az első meccsem, a Den Haag ellen, kezdő voltam és rögtön góllal nyitottam, amúgy 4:0-ra nyertünk. Három nappal később Amszterdamban a Vitesse volt az ellenfél. Haverjaimat is kihívtam a meccsre, ha már kijöttek, megígértették, hogy ott is lövök gólt. Megtettem, nem is akármilyent fejeltem, a 16-os sarkáról erővel fejeltem a sarokba egy beadást, ami mellett két gólpasszt is kiosztottam, 5:2-re nyerünk, a közönség őrjöngött és éltetett, egyből elfogadtak. A következő meccsen kikaptunk 2:1-re, nem is lőttem gólt, de a negyediken megint nyertünk 5:0-ra az én egyik gólommal. Az ötödik meccset ugyan megint elvesztettük 2:1-re, ám a gólt én rúgtam. 5 meccs, 4 gól. Nem rossz bemutatkozás, ugye?

– Nem bizony! Amúgy meg a kérdések sorát nyitottad most meg. Említetted a fejesgólt. Még a Fradiból emlékszünk a fejeseidre, a híresen jó rugóidra, ütemérzékedre. Ez adottság volt? Külön készültél rá?
– Mondjuk úgy, adottság volt. Emlékszem, középiskolás koromban a tornatanár elvitt egy atlétikai versenyre, nekem magasugranom kellett. Azelőtt soha nem csináltam, így az elején csak figyeltem a többieket. Aztán elkezdtem ugrálni, a végén 182 cm-t ugorva megnyertem a versenyt. Egyből vinni akartak atletizálni, ám mondtam, szó sem lehet róla, ott nincs labda. Amúgy meg külön ezt a képességet az Ajaxban kezdték el fejleszteni, ahol célirányos gyakorlatokat is végeztettek velem.

– Ajax, Ajax és Ajax. Ez 1989-ben volt, már túl a Cruiyff féle aranykorszakon, de még a 90-es évek közepének aranycsapata előtt. Kik játszottak akkoriban ott?
– Nem voltak ők sem piskóták! Menso volt a kapus, a védelem oszlopa Danny Blind, a középpályán Dennis Bergkamp osztogatott, a két szélsőm pedig Bryan Roy és John van’t Schip volt.

– Azon kívül, hogy a futball nemzetközi nyelv, hogy kommunikáltál velük?
– Szerződtettek mellém egy tolmácsot, Jámbor Lászlónak hívták. Egyebek mellett ma arról is ismert, hogy ő az MLSZ futballfejlesztési igazgatója.

– Hol laktál?
– Eleinte szállodában, akkoriban Dennis Bergkamp volt a “sofőröm”, ő hordott edzésre meg vissza, meg városnézésre. A feleségem a kiszerződésem előtt szült, mikor három hónapos lett a lányom, akkor jöttek ki utánam, kaptunk egy akkora lakást, hogy ha valamelyikünk igazán el akart volna bújni a másik elől, akkor az talán még ma is keresné.

– Milyenek voltak az edzések?
– Hát, nem olyanok, mint idehaza. Sokkal rövidebbek, de iszonyúan pörgősek. Volt olyan, hogy 3 a 3 ellen a teljes nagypályán játszott 3-4 percig, aztán bővült a létszám először 5-re, majd 7-re, természetesen végig a nagypályán. A 3 a 3 elleni játéknál gyakran a tüdőmet köptem ki, de elviselhető volt, mert volt labda és tudtam, hogy rövidesen vége lesz. Nem volt gond a meccskondícióval.

– Miért és hogyan lett vége ennek a korszaknak?
– Említettem, hogy posztra vettek kölcsön egy sérült játékos helyére. Amikor Pettersson meggyógyult, úgy kapta vissza egyre inkább a szerepkörét. Végülis 14 meccset játszottam a szezonban és 7 gólt rúgtam. És az Ajax 4 esztendő után megnyerte a holland bajnokságot, így holland bajnok lettem. A szezon végén az Ajax nem akarta kifizetni értem a Fradival kötött kölcsönszerződésben feltüntetett opciós vételárat, így elengedtek. A Roda, amelyik akkor a negyedik helyezett volt viszont mindent kifizetett volna, kellettem nekik. Én viszont szentimentális voltam. A Fradiban Nyilasi Tibor lett az edző, akit tizenévesen csodáltam, bálványoztam, érte is tomboltam a lelátón a B-középben. Nem akartam elmulasztani azt az érzést, hogy a játékosa lehetek. Jó döntés volt vagy rossz? Nehéz eldönteni, akkor az érzelmek vezettek, a tények ismeretében lehet, hogy másképp kellett volna döntenem.

– Mi, Fradi-szurkolók nem bántuk ezt a döntést, hiszen így gazdagabbak lehettünk jónéhány Fischer góllal és gólörömmel. Miért csak egy évig tartott a visszatérés? Miért köszöntél el a Fraditól az 1991-es kupagyőzelem után?
– Kezdem a végén, a kupagyőzelemmel, az valóban fantasztikus volt, de a bajnokságban is volt néhány emlékezetes meccsünk, azt hiszem elég, ha csak a legelsőt, a Dózsa 5:0-s lelépését említem a Megyeri úton. A szezon végén nem éreztem a vezetőkön azt, hogy engem meg akarnak tartani. A közönség az más volt, ha rajtuk múlik, soha nem jöttem volna el. Ekkor jött a Siófok ajánlata, odaigazoltam.

Az Antwerpen legyőzése 1990-ben

– Ez volt a német pénzből felturbósított Siófok?
– Igen! Bajnokcsapatot akartak csinálni, de csak fél évig tartott a muníció, valamit rosszul mértek fel. Az őszi második hely után a csapat egy része eligazolt, a maradék megroggyant, de még így is a negyedik lett a bajnokságban, amit a Fradi nyert meg. Nekem csak annyi örömöm lett, hogy én lettem a gólkirály. Egy év után engem is elengedtek. Hívott a Honvéd, Verebes József komolyan számolt velem, ám neki csak 7 meccs jutott, a helyére érkező finn Kuusela elképzeléseibe nem fértem be, így a szezon második felében visszaadtak kölcsön a Siófoknak. Majd következett egy év Sopronban, utána három év a Fáy utcában, a Vasasban.

– Nem volt furcsa ez a vándorélet?
– Ideálisnak nem volt nevezhető, az biztos. Sokat segített, hogy a családom mindenhova jött velem és legalább ennyit, hogy minden helyen élveztem a szurkolók szeretetét. A mai napig bármelyik csapatom pályájára elmegyek, szeretettel fogadnak. Persze, a Fradi-tábor volt az igazi. Az ő megbecsülésüket akkor is éreztem, amikor ellenfélként tértem vissza. Engem soha nem fütyültek ki, egészen biztosan így is értékelték azt, amit és ahogy a klubért tettem.

– Nem beszéltünk még a válogatottról. 19-szer húzhattad fel a címeres mezt, ám ott nem lőttél gólt…
– Ne is folytasd, ez az egyik nagy hiányérzetem. Mentségemre szolgálhat, hogy soha nem voltam úgynevezett alapember, bármilyen jól is ment a bajnokságban vagy éppen az Ajaxban. A 19 alkalomból mindössze hatszor voltam kezdő, a többin mindig becseréltek, volt úgy, hogy csak időhúzó csere voltam a 92.percben, labdába sem értem. Mindegy ez van. Azért végtelenül büszke vagyok arra, hogy mindezt a futballban, onnan Pilisszántóról indulva, gyakorlatilag mindent önerőből elérhettem.

– Van is mire büszkének lenned! Kérlek, meséld el még a pályafutásod kései szakaszát!
– A Vasas után, túl a harmincon, kaptam egy anyagilag igen kecsegtető ajánlatot a horvát Osijek csapatától. Aláírtam két évet, ám már néhány hónap után kiderült, hogy lufi volt. Eleinte csak csúsztak a fizetések, aztán elmaradtak. Szerződésszegésért bepereltem a klubot, akik visszapereltek. Egy évig tartott ez a huzavona, közben nem játszhattam, mert a játékengedélyem náluk volt. Egy év után a FIFA előtt jogerősen nyertem, ki kellett fizetniük és visszaadni a játékengedélyem. Visszakaptam ugyan, de az élvonalban már nem mentem vele semmire, hisz nagyon hosszú volt a kihagyott idő. Egyre alsóbb osztályokban folytattam, így játszottam a BKV Előre. A III.kerület végül pedig a Magyargéc csapatában.

– Az előbbi kettőt ismerjük, de hol van Magyargéc?
– Ez egy Nógrád megyei kis falu, kb. 600-an lakják. A focicsapata a megye II-ben játszott, a népszerűségünkről elég annyit elmondani, hogy gyakran 1200 néző előtt. Viszonyítsd ezt a lakosság számához! Volt egy igen emlékezetes szezonunk, amikor a Magyar Kupában azt hiszem a legjobb nyolcig jutottunk, sorban vertük ki a magasabb osztályúakat. Rajtam kívül Duró József és Kecskés Attila volt a húzóember. Élvezet volt a foci abban a közegben is, nem véletlen, hogy 37 éves koromig csináltam.

– És a Fradi?
– Fradistának születtem, a pályafutásom vargabetűi ellenére fradista is maradtam. Az öregfiúk közé néha be-beszállok, igazán élvezem, mikor Nyilasi Tiborral egy csapatban szerepelhetek. De a régi haverokkal, Bánki Dodóval, Limperger Zsoltival, Kincses Sanyival is jólesik néhanapján a játék.

– Csak ennyi? Az edzőség meg sem fordult a fejedben?
– A mai helyzetben nem. A különböző gyorstalpalókon temérdek papírt állítanak ki, anélkül el sem lehet helyezkedni. Nekem ehhez nincs energiám, maradok a civil életben. Egy szállítmányozási cégem van, most annak kapcsán utazgatok. A jövő héten például megyünk Amszterdamba, ami elé nagy várakozással nézek, hiszen igazán jól éreztem magam ott 20 évvel ezelőtt.

– Családod? Említetted leányod, aki akkor született, amikor az Ajaxba szerződtél. Van további utánpótlás is?
– Nincs, Ő az egyetlen gyermekem. Sokáig a Fradiban kézilabdázott, ám igen sérülékeny volt, abbahagyta.

– Mi a véleményed a mai fociról?
– A magyarról?

– Igen, arról, abban is különösen a Fradiról.
– Már említettem, nézők nélkül nincs foci. Fel nem fogom, hogy lehet rendszeresen százas nagyságrendű közönség előtt játszani. És hogy lehet olyan lassan játszani, mint azt itthon teszik. A tévében rengeteg külföldi meccset adnak, azokra szívesen odakattintok, elsősorban az angol, olasz és spanyol meccsekre. Lehangoló, amikor például egy hétfői napon nézem a Bundesliga II-t, ahol 30.000 ember előtt olyan iramban teszik a labdát, hogy néha a fejem kapkodom és akkor klikkelek egyet a párhuzamos magyar meccsre, mintha más játékot játszanának. Nem is lehet pár percnél tovább nézni. Nem véletlen, hogy a valamirevaló magyar fiatalok szinte menekülnek ebből a közegből. Pedig mindenkinek az lenne a jó, ha előbb itthon bizonyítanának.

– Akkor provokatív leszek. Nem hétfőn, szombaton volt a Fradi-Bőcs meccs. Azt sem nézted?
– De, azt végignéztem. Az első félidő egész jó volt. Jó volt látni a szurkolókat, hallani a hangulatot, ez az amiről beszéltem. Ezt kell sorozatban elérni, és akkor elindulhat valami. Meg persze kérlelhetetlenül menni, iramot diktálni és gólokat lőni. Ezt a szurkolói szeretetet vágyja a játékos, de ezt meg is kell becsülnie, mindent meg kell tennie, hogy elfogadtassa magát a játékostársain túl a szurkolókkal is. Nekem a pályafutásom egyik legnagyobb élménye, hogy ezt mindenütt – a Fraditól Amszterdamon át Magyargécig – elértem.

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. március 16.

Reklámok